Az emberek sokszor úgy védekeznek a trauma ellen, hogy elnyomják annak képi emlékeit. Ezért gondolhatja ön úgy esetleg, hogy semmire nem emlékszik. Léteznek azonban testi emlékek is, például émelyegni vagy szorongani kezd, ha bizonyos testrészét megérintik, ha bizonyos testhelyzetben kell feküdnie. Vannak másodlagos emlékek is, amelyek megmaradhatnak, például ha ön gyerekkorában rendszeresen kulcsra zárta az ajtaját éjszakánként, sokat vitték nőgyógyászhoz fertőzéssel, stb. Az abúzusról megmaradó emlék sokszor testi érzet, vagy sejtés, aminek lehet hinni.
Bizonyos élethelyzetek kiválthatnak emlékbetöréseket, ilyen gyakran a szex, szülés, orvosi vizsgálat, de lehet bármi más is, ami gyerekkorában az abúzushoz kötődött (fürdés, tévénézés, ajándékozás). Az emlékezési folyamat elindulhat az elkövető halála után, vagy amikor ön szülő lesz (tanár, szociális munkás, stb.), tehát olyan hatalmi helyzetbe kerül, ami a bántalmazóé volt az ön gyerekkorában, illetve eszébe juthat az abúzus akkor is, ha végre biztonságban érzi magát.
Bár sok áldozat gyötrődik azon, mi is történt pontosan, nem kell és nem is lehet mindenre emlékezni. A gyógyulási folyamatnak része az emlékezés, az újabb képek és testérzetek megjelenése, de nem kell a teljes képnek minden részlettel összeállnia ahhoz, hogy ön tovább tudjon lépni.
Az utóbbi években sok szó esik az úgynevezett „hamis emlékekről” (False Memory Syndrome), mely egy tudatosan felállított ál-elmélet, és célja az áldozatok történeteinek elhiteltelenítése. Erről külön cikkben olvashat lapunkon.