A gyerekkori szexuális abúzus túlélői gyakran elhanyagolják egészségügyi problémájukat, mert a trauma olyan súlyos nyomot hagyott bennük, hogy bármilyen orvosi vizsgálat emlékbetörést okozhat náluk, pánikreakciót, súlyosabb esetben pszichózist válhat ki. Éppen ezért gyakran csak olyankor keresik fel orvosukat, amikor a betegség (vagy a terhesség) már nagyon előrehaladott, és akadályt jelent mindennapi életükben.
A kutatások azt is kimutatták ugyanakkor, hogy azok a felnőttek, akik gyerekkorukban szexuális erőszakot szenvedtek el, gyakrabban szorulnak egészségügyi ellátásra, mentális, pszichoszomatikus eredetű betegségekkel, nőgyógyászati, bélrendszeri problémákkal.
Félelemmel telve keresik fel a szakembert, mert tudják, nemcsak a pánikot kiváltó vizsgálatoknak kell kitenniük magukat, de szemrehányást is fognak kapni, amiért nem fordultak előbb orvoshoz. Ha ez megtörténik, szégyenérzetük tovább nő, legközelebb még tovább fogják halogatni a rendelő felkeresését, amivel további megalázó helyzetnek teszik ki magukat.
Természetesen nemcsak a gyerekkori szexuális abúzus túlélőit vezethetik ilyen félelmek, igaz ez sok olyan páciensre, aki gyerekkorában testi bántalmazást szenvedett el, vagy felnőttként szexuális erőszak áldozata lett, esetleg korábban rossz tapasztalata volt a kórházban, rendelőben. Különösen nehéz az áldozatok számára nőgyógyász, urológus felkeresése, ahol a vizsgálat olyan testhelyzetbe kényszeríti a túlélőt, amelyben az abúzust elszenvedte. Sok olyan belgyógyászati és egyéb szakorvosi vizsgálat van, amely a testi érintés, műszerhasználat miatt a bántalmazásra emlékeztetheti a túlélőt. Néha az is gond a páciensnek, hogy levegye felsőruházatát a családorvosnál.
Elsősorban a kórházban és rendelőkben dolgozó nővérek azok, akik hosszabb időt töltenek el a beteggel, közelebbi kapcsolatot alakítanak ki vele, ezért kiemelt szerepük van abban, hogy észrevegyék a korábbi traumára utaló tüneteket.