Ha ön megtudta szűkebb családja egyik tagjáról, hogy az gyerekkorában szexuális abúzust szenvedett el, sok különböző érzelem öntheti el: fájdalom, düh, félelem, részvét, sajnálat. Érezhet bűntudatot, amiért nem tudott róla előbb, nem vette észre vagy nem segített. Az is megtörténhet, hogy össze van zavarodva, tehetetlennek érzi magát, úgy érzi, hirtelen minden megváltozott ön körül, a családjáról kialakított képe alapjaiban rendült meg. Amennyiben az elkövető közeli családtag, valószínűleg ön nehéz időszaknak néz elébe, amikor döntéseket kell hoznia, megváltoztatni addigi kapcsolatait.
Legfontosabb, hogy higgyen az áldozatnak! Sem a gyerekek, sem a felnőttek nem fantáziálnak, nem találnak ki abúzustörténeteket csak azért, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ezek áldozathibáztató állítások, melyek az elkövetőt védik, leggyakrabban az erőszaktevők élnek ezzel, illetve azok, akik nem akarnak szembenézni az igazsággal.
Ki a hibás? Kinek a mulasztása?
Leggyakoribb helyzet a családon belül, hogy az apa, nevelőapa, nagyapa, fiútestvér az elkövető, az áldozat és környezete is sokszor mégis az anyát hibáztatja, mert az nem védte meg gyerekét. A szexuális abúzus bűncselekmény, amelyért elsősorban az elkövetőt kell felelősségre vonni. A patriarchális társadalom, melyben élünk, nőhibáztató, könnyebben okolja az anya figyelmetlenségét vagy mulasztását az abúzusért, mint azt a férfi családtagot, aki valójában elkövette azt. A legtöbb anya valóban nem tudott az abúzusról, annak jeleit nem láthatta, nem vehette észre, mi folyik. Előfordul azonban, hogy az anya sejtett valamit, gyanakodott, volt valami meghatározhatatlan rossz érzése, magának sem tudta megfogalmazni (vagy nem akarta), mi nem tetszik partnere viselkedésében. Ezek a nők gyakran maguk is bántalmazottak, függnek az elkövetőtől érzelmileg, fizikailag, anyagilag, nem megengedett a számukra, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy gyanakodni merjenek.