Az alábbi téveszmékkel találkozhatott leggyakrabban:
A düh csak felemészti a haragvó embert, nem vezet sehova.
A düh (egyike az egyes felosztások szerint 5, mások szerint 6 alapérzelemnek – a többi az öröm, a szomorúság, a félelem, az undor és a meglepetés) jogos érzelem a bántalmazóval szemben, és jogos annak kifejezése is. Ha ez nem történhetett meg a bántalmazás során, akkor annak kifejezésre kell kerülnie később. Nem a düh kifejezése, hanem annak elfojtása a mérgező, ami vezethet depresszióhoz és más betegségek kialakulásához (gyomorfekély, hátfájás, migrén stb). A düh kifejezésének gyógyító ereje van.
A düh mindig negatív érzés.
Ez sem igaz, mivel a haragnak komoly jelentősége van a gyógyulásban: lehet megerősítő, lehet mozgatórugó, segíthet a változásban, célok elérésében. A módszeres bántalmazások (így a gyerekek által megélt szexuális visszaélések többsége) esetén általános, hogy az áldozatot felelőssé teszik az általa átélt erőszakban, amit idővel ő maga is elfogad. A felelősségnek az elkövető vállára való való visszahelyezése a gyógyulás egyik alapfeltétele. A tapasztalatok azt mutatják, hogy még ha ennek intellektuális belátása meg is történik, a düh megélése az egyik előfeltétele (a másik az elvett gyerekkor feletti gyász – a gyászról l. a külön cikket) annak, hogy ez az intellektuális megértés valóban átélt tudássá váljon, és így a bántalmazás alóli végső felszabadulást, és a cselekvési szabadságot elhozza.
Aki felemeli a hangját, annak soha nincs igaza.
Ez manipulatív állítás. Az mond ilyet, aki nem akar az elhangzottak tartalmára válaszolni, hanem témát vált, és arra tereli a szót, hogy hogyan beszél a másik, nem pedig arra válaszol, amit mond. Az emberek többsége azért emeli fel a hangját, mert úgy érzi, hallgatósága nem akar rá figyelni, esetleg elkeseredett vagy fél. A kiabálás természetesen lehet a bántalmazás, megfélemlítés eszköze is, azonban elég jól azonosítható, hogy arra használják-e: ha az a személy, akivel kiabálnak, fél vagy retteg a kiabálótól, akkor a kiabálás feltehetőleg állandó (és csak az egyik) eleme a bántalmazó magatartásának. Ettől jól megkülönböztethető a valódi dühből, félelelmből vagy elkeseredettségből való kiabálás. Ezzel együtt az áldozatoknak érdemes észben tartani, hogy az elkövetőkkel való kiabálás (akár jogos haragjukban is) általában nem hozza meg azt az eredményt, amelyre vágyakoznak: az elkövető nem fogja abbahagyni a viselkedését attól, hogy az áldozat dühös rá (és ezért kiabál vele), ha kérésre, magyarázatra sem hagyja abba. A düh kiabálásban való kifejeződése azonban nagyon is hasznos lehet pl. felnőtt-terápiában. Ennek célja természetesen nem az, hogy az áldozat „kiengedje a szelepet” azért, hogy aztán újult erővel viselhesse el vagy bocsáthassa meg az erőszakot, hanem hogy meg tudja élni haragját, és ennek megfelelően elismerje és felismerje, hogy az elkövetővel való kiabálás nem elég a megoldáshoz.
Az ember mindig legyen úrinő (vagy gentleman), nem kell ordibálni meg csúnyán beszélni.
Társadalmilag nem elfogadott, hogy az ember, még kevésbé egy nő kifejezze a haragját, kiabáljon vagy káromkodjon. Ez még nehezebbé teszi a túlélők számára, hogy hangot adjanak jogos dühüknek. A „Maradj mindig úrinő/gentelman!” valójában azt jelenti, „Hallgass és nyelj le mindent!”. Amíg a túlélő nem ad hangot haragjának, környezete könnyebben tehet úgy, mintha mi sem történt volna.
A düh csak dühöt szül, fontosabb a megbocsátás, a szeretet és a béke.
Az áldozatok gyakran találkoznak ezzel a mondattal. Különösen sokszor azok, akik vallásos környezetben nőttek fel, és a vallási tanítás része a megbocsátás, a düh elfojtása, amit nagyon nehéz meghaladni. A megbocsátás csak az elkövető büntetlenségét biztosítja, ha ő maga nem kért bocsánatot, ha nem vállalt felelősséget az abúzusért. Több okból is nagyon ártalmas, ha arra szólítják fel az áldozatot, hogy szeresse bántalmazóját. Egyrészt sok áldozat gyerekként gyakran hallhatta bántalmazójától, hogy „Ilyen az igazi szeretet!”, így ez az elvárás csak folytatása a gyerekkori traumának, és kiszolgálása az elkövetőnek. Másrészt az a követelés, hogy bárki szeresse azt, aki bántalmazza és/vagy szexuálisan visszaél vele azt várja el egy gyerektől (vagy felnőttől), hogy totálisan adja fel, tagadja meg önmagát az őt bántalmazó személy érdekeiért. A gyerek és a kiszolgáltatott felnőtt ez ellen az embertelen elvárás ellen nem tud védekezni. Ez oda vezet, hogy a gyerekkori szexuális abúzus túlélőinek gyakran súlyos gondot okoz felismerni a manipulatív, bántalmazó párkapcsolat jeleit. A békére való hivatkozás pedig csak a bántalmazó és a szélesebb környezet nyugalmát biztosítja a túlélő mentális és fizikai épségének kárára.