Ha ön túlélő, a következő kérdések merülhetnek fel önben a haraggal kapcsolatban:
Kire haragudjak annyi idő után?
Akármilyen egyszerűnek tűnik is ez a kérdés, sok túlélőben felmerül. Gyerekként el kellett fojtania haragját, de felnőttként kifejezheti, ha nem is közvetlenül bántalmazójának. A sokáig elfojtott düh ugyanis előbb vagy utóbb utat tör magának, és előfordulhat, hogy ön alaptalanul haragszik olyanokra, akiknél nem kell attól tartania, hogy ezért megvonják öntől a szeretetüket. Kiabálhat gyerekeivel, belerúghat a macskába, veszekedhet a partnerével, terrorizálhatja a munkatársait, kirobbanhat egy amúgy jelentéktelen nehézséggel szembesülve, végletesen dühös lehet mások kisebb súlyú tévedései, hibái, szabályszegései láttán. Az önben felgyülemlett düh a bántalmazónak szól, és esetleg azoknak, akik tudtak az abúzusról (családtagok, tanárok stb.), de nem segítettek. Az ön felelőssége, hogy ne azok felé engedjen utat az önben felgyülemlett haragnak, akik nem okozói annak.
Hogy haragudjak, ha az elkövetővel már nincs kapcsolatom?
A düh kifejeződhet sokféleképpen. Tartson kiabálós estet egy jó barátjával, sportoljon intenzíven, törjön értéktelen tárgyakat, ahol nem zavar vele senkit, írjon neki levelet, amit nem küld el, használjon boxzsákot, és közben mondja (akár kiabálja) el a jelen nem lévő elkövetőnek, hogy miért és mennyire dühös rá. Fontos, hogy közben tudatában legyen, haragja az elkövetőnek szól.
Félek haragudni.
Sok áldozat fél haragudni, úgy érzi, nem ismeri a határt jogos düh és erőszak között. Különösen igaz ez olyan túlélőkre, akiket fizikai bántalmazás is ért. Engedje meg magának a dühöt. Ha szükséges, ehhez keressen olyan segítőt (nem kell feltétlenül szakembert), aki megérti, és osztja az ön haragját, és akár segít is rátalálni a haragjára. Saját és esetleges segítője biztonsága érdekében is az egész folyamat alatt fontos tisztában lenni vele, ki és mi a düh tárgya. Másrészt úgy is érezheti, a düh kifejezése kiszolgáltatottá teszi önt, mivel megszokta, hogy minden érzelemkifejezés támadási felületet biztosít az ön bántalmazójának. Fontos, hogy dühének biztonságos környezetben adjon hangot. Válassza meg alaposan a helyet, az időpontot és azt a segítőt vagy segítőket, akikben megbízik.
Leginkább magamra haragszom.
A düh mindig utat talál magának. Ha ön nem az elkövetőre haragszik, mert gyerekkorában megszokta, hogy nem fejezheti ki dühét az abúzus miatt, akkor az önben felgyülemlett gyűlölet könnyen önutálathoz, öngyűlölethez vezethet. Ezt erősítheti önben az a tévhit, hogy ön mondhatott volna nemet, ami természetesen nem igaz. Nők viszonylag gyakran választják az önbántalmazást mint a düh kifejezésének módját.
Nevetséges ez az egész haragosdi.
A lekicsinylés, batallizálás (amikor tehát valaki gyunyorosnak tűnő módon lenézi saját helyzetét, problémáját, megállapításait) a hárítás egy formája. A hárítás pedig a (lelki) védekezés egy módja, amelyet akkor alkalmaz az áldozat, amikor attól fél, hogy nem tudna szembenézni az átélt valósággal, és még nincs olyan szélsőséges helyzetben, hogy a félelme ellenére mégis muszáj vele szembenéznie. A hárítás elősegítheti, hogy a trauma hatására kialakult betegségek elharapózzanak, az áldozat teljesen elszigetelődjön, öngyilkossági gondolatokat fogalmazzon meg, úgy érzze, közel a halál. Minél előbb szűnik meg a hárítás állapota, minél hamarabb talál rá haragjára (és egyéb, a valóságot hűen tükröző érzéseire), annál hamarabb kerülhet ki a trauma egész életét hátrányosan befolyásoló hatása alól. Ön akkor haragszik valóban, ha nem neveti el, nem szabadkozik miatta.