Kinek jó igazából a megbocsátás?
A megbocsátás az elkövetőnek a legjobb, hiszen végleg felmentést kap az alól, hogy felelősséget vállaljon tetteiért. Szintén haszna származik az áldozat megbocsátásából a tágabb környezetnek, a tanúknak, akik nem akarnak az abúzussal szembenézni. Az elkövető így nyugodtan alhat, a többiek pedig élhetnek tovább, mintha mi sem történt volna, nem kell időt és energiát áldozniuk arra, hogy az áldozat mellé álljanak, hogy az elkövető viselkedését elítéljék. Csak az áldozat szenvedésével nem foglalkozik senki.
Létezik-e bocsánat?
A kérdés úgy hangzik helyesen, hogy kérte-e az elkövető az ön bocsánatát? Beismerte-e, hogy ő a felelős az abúzusért, és hogy annak hatása az ön egész életére kihat? Tett-e bármit is azért, hogy elősegítse az ön gyógyulási folyamatát? Támogatta-e önt ebben, akár azzal, hogy kilépett az életéből vagy anyagilag járult ahhoz hozzá? Megtette-e, amire ön kérte?
Léteznek olyan elkövetők, akik megbánják tetteiket, akik mindent megtesznek azért, hogy az áldozatuknak sikerüljön felépülnie. Sajnos ez nagyon ritka. Túlélőként ön minden bizonnyal várja a bocsánatkérést nemcsak az elkövetőtől, de gyerekkorának olyan szereplőitől is, akik megvédhették volna önt. Az ön reménykedése érthető, és nem lehet siettetni annak belátását, hogy a legtöbb esetben a bocsánatkérés pillanata soha nem jön el.
Ha mégis elhangzik a bocsánatkérés, önnek akkor sem kell megbocsátania, ha nem akar. Joga van hozzá, hogy ne bocsásson meg, attól ön nem lesz rosszabb ember, és nem fogja hátráltatni gyógyulási folyamatát sem. Sőt, ha képes önálló döntést hozni ez ügyben, és nem megfelelni akar az elkövetőnek, környezetének, a társadalmi elvárásnak, az megerősítő hatással lesz önre. Természetesen meg is bocsáthat, de figyeljen rá oda, hogy ne a megfelelni vágyás hajtsa, ne valamiféle gyermeki illúzió arról, hogy visszaszerezhető, ami rég elveszett: a boldog gyermekkor.