Emlékbetörésnek nevezzük azt a jelenséget, amikor bizonyos testhelyzet, látvány, szag, érintés automatikusan felidézi a traumát, megakadályozva, hogy a túlélő a valóságnak megfelelően legyen képes érzékelni, értelmezni és viselkedni az adott szituációban. Ilyen eset például, ha szexuális erőszak túlélője nem képes elmenni nőgyógyászati vizsgálatra, mert a vizsgálóasztalon felvett testhelyzet az abúzust jutattja az eszébe, amelyhez rettegés, kiszolgáltatottság kapcsolódik. Hiába tudja, hogy rendelőben van, a trauma emléke erősebb: úgy érzi, menekülnie kell. Álljon itt egy példa a mindennapokból: akit egyszer leforrázott lobogó, forró víz, az legközelebb nehezebben veszi rá magát, hogy leszűrje a tésztát, önkéntelenül is eszébe fog jutni a fájdalom. Óvatosabb lesz, esetleg kerüli is azt a helyzetet, amelyben sérülés érte.
A traumás eseménynek elég egyszer bekövetkeznie ahhoz, hogy a későbbiekben emlékbetörést okozzon, de minél többször megtörténik, annál erőteljesebb tüneteket produkál felnőttkorban.
Az emlékbetörésben a túlélő újra átéli az abúzust. Ezt kísérhetik az abúzushoz kötődő érzelmek (félelem, harag, tehetetlenség), de az is lehet, hogy a túlélő előtt úgy jelenik meg, mint egy mozifilm valaki más életéről. Az emlékbetörés általában képi, de társulnak hozzá testi érzetek is (pl. fájdalom a gyomorban, nemi szervekben, zsibbadtság, dermedtség stb.) vagy hangok, különösen azoknál az áldozatoknál, akik az erőszakot éjjel, sötétben szenvedték el.
Az emlékbetörés alatt a túlélő visszakerül a bántalmazást elszenvedő gyerek szerepébe, mintha teljesen elfelejtené, hogy már önmagát megvédeni képes felnőtt. Az emlékbetöréssel járó érzelmek és testi érzetek félelmetesen erősek, pánikrohamot okozhatnak, sokan úgy érzik, „megőrültek”, mivel ezeknek az érzéseknek semmi közük a valósághoz. A túlélők éppen ezért szégyellik ezt, és nem beszélnek róla, hanem kerülni kezdik azokat az élethelyzeteket, amikor az emlékbetörés megtörténhet (pl. orvosi vizsgálat). Az emlékbetörés a poszttraumás stressz egyik tünete.