Tények és tévhitek a gyermekkori szexuális abúzus áldozatairól

A gyerekek fantáziálnak, már Freud is megmondta.

Az a gyerek, aki szexuális abúzusról számol be, nem fantáziál. Egészséges környezetben felnövekvő gyereknek ilyesmi nem jut az eszébe. A gyerek sokszor úgy mesél a megtörtént traumáról, mintha álmodta volna az eseményeket. Ennek egyik oka, hogy az abúzus gyakran éjjel történik, másik oka, hogy a gyerek – vagy későbbiekben a túlélő – így teszi próbára a hallgatóságát, hogy azok hinni fognak-e neki, ha kiderül, nem álomról, hanem valóságról van szó.

Freud első kutatási eredményei azt mutatták, hogy páciensei nem fantáziálnak, ezt azért változtatta meg, mert társadalmilag elfogadhatatlannak tűnt, hogy ennyi hisztériával kezelt betege szenvedett el szexuális bántalmazást a családban.

A fiúknak Ödipusz-komplexusuk van, a lányoknak meg Elektra-komplexusuk.

Freud erre vonatkozó tanai túlhaladottak, de sajnos továbbélnek a közbeszédben. E túlhaladott elmélet erőltetése tragikus az áldozatok szempontjából, hiszen az elkövetőről a túlélőkre tolja a felelősséget, sőt, megkérdőjelezi az átélt erőszak valódiságát.

Az a baj, hogy ebben a modern világban már a kislányok is úgy öltöznek, mint a nők.

Akárhogy is van felöltözve egy gyerek, az nem mentő érv arra, hogy szexuális erőszak áldozatává váljon. A gyerekek nem provokálnak, csak az elkövetők mentegetik magukat ezzel. A kislányok szexualizálása a médiában, és ennek hatása a gyerekek öltözködési szokásaira szintén a felnőttek felelőssége, és ugyanúgy nem a gyerekek a kiváltói, mint az ellenük elkövetett abúzusnak.

Az áldozatok mindig hallgatnak, nem kérnek segítséget.

Valójában nagyon sok áldozat kér segítséget, és találkozik azzal, hogy nem hisznek neki. Ilyenkor az áldozat feladja, és előbb-utóbb elhallgat. Erről külön cikket talál honlapunkon.

Csak a szegény, alacsonyan iskolázott családból származó gyerekek válnak áldozattá.

A felmérések szerint az áldozatok hasonló arányban kerülnek ki minden társadalmi osztályból. Azoknak az áldozatoknak nehezebb megszólalniuk, ahol az elkövető magasabb társadalmi posztot tölt be a környezeténél, valamely körülmények folytán esetleg a közösségében átlagon felüli tizteletnek, megbecsülésnek örvend, mivel jogosan számíthatnak rá, hogy környezetük nem fog hinni nekik.

Az áldozatok később mind drogosok meg alkoholisták lesznek.

A traumás emlékbetörések és más tünetek enyhítése miatt valóban magasabb számban fordul elő szerabúzus szexuális erőszak-túlélők között, de ez nem jelenti azt, hogy ez mindenkire igaz lenne. A gyermekkori abúzust sikeresen feldolgozó terápia pedig nagy eséllyel garantálhatja a végleges leszokást.

Csak az elhanyagolt gyerekekkel történik meg ilyesmi.

Egy szerető, egyenlőségen alapuló, gondoskodó családban lényegesen ritkább az abúzus előfordulása, de családon kívül, iskolában, óvodában így is megtörténhet. Ugyanakkor igaz, hogy az a figyelem, amit az elkövető tanúsít az áldozat iránt, hogy magához édesgesse, nyilván jobban működik olyan gyerekek esetében, akik kevés figyelmet kapnak.

Csak kisgyerekekkel történhet meg, a nagyok már tudnak nemet mondani.

Nem kortól függ, hogy a gyerek tud-e nemet mondani, és nem is az ő felelőssége, hogy megállítsa az abúzust és felismerje a vele járó manipulációt. Idősebb gyerekeket ugyanúgy érhet szexuális bántalmazás, de igaz, hogy minél fiatalabb az áldozat, minél inkább korlátozott az önkifejező képessége és mozgástere, annál jobban ki van szolgáltatva az elkövetőnek.

Akit ilyen szerencsétlenség ért gyerekkorában, az maga is elkövetővé válik.

Nem minden bántalmazott gyerekből lesz bántalmazó felnőtt. A szexuális bántalmazás elszenvedői nem lesznek feltétlenül maguk is elkövetők. Egyéni felelősség és döntés kérdése, hogy a felnőtt túlélő maga is elkövetővé válik-e a későbbiekben. A statisztika szerint a női elkövetők majd 100%-a szenvedett el szexuális erőszakot gyerekkorában, de ez nem azt jelenti, hogy minden abúzust elszenvedő kislányból elkövető lesz. Férfi elkövetők esetében ez az arány 30-50%, tehát jelentős részük sosem élt át hasonlót gyerekként, viselkedése nem személyes érintettségben, hanem elsősorban a patriarchális értékrendben keresendő, amely férfiakat feljogosít arra, hogy családtagjaik felett uralkodjanak. Ugyanakkor elfogadhatatlan, ha az elkövető azzal mentegeti magát, hogy gyerekkorában maga is áldozat volt. A traumás gyerekkor nem menthet fel senkit felnőttkori viselkedése következményei alól.